Balázs kalandjai I. - "Honnan indultam?"

 

Balázs sztorija egészen 2006-ig nyúlik vissza, amikor egy olyan döntést hozott ami gyökerestül megváltoztatta az életét. Hatalmas klisének tűnik, de a sorozatunkban Balázs erősen rácáfol erre. Megtudhatjátok, hogyan jutott el egy kis magyar faluból egészen odáig, hogy most 5000 kilométerrel arrébb, Katarban él.

Balázs egy kis magyar faluból, angol tudás nélkül, de annál több bátorsággal vágott neki, elsőnek Budapestnek, aztán kicsit később Amerikának is, ahol személyesen találkozott és fogott kezet Bill Clintonnal. MIndennek tíz éve. Most éppen Katarban építészmérnökként dolgozik miközben már körbeutazta a fél világot.

Komolyan. Most jár a 47. országnál.

Következzen Balázs:

Vidéki kisgyerekként Budapest volt a cél es 2003–ban, az egyetemi felvétellel elértem ezt az akkor még ismeretlennek tűnő, kihívással teli kalandot. Hamar magába szívott a nagyváros és élveztem a pörgést. Na de ha csak ennyi lenne a történetem, akkor azzal még nem vettem volna most erőt, hogy “tollat ragadjak”.

Kezdjük picit korábbról, rövid sztori az életemről. Daka községből származom, ami Pápa mellett van. Családom sosem ült még repülőn sem, de én már gyerek korom óta valami nagyra vágytam. Nem tudtam mi lesz az pontosan, de aztán jó pár évvel később eljött az a pillanat, mikor rájöttem mi az a nagy. Természetesen lehet mindenkinek más, de nekem a világunk lett az a bizonyos nagy szám. Csodálatos.

Átlagos család 3. gyerekeként születtem. 2 nőverem a mai napig ott éli az életét a majdnem 700 főt számláló faluban – szülői háztól 100 méterre, én pedig épp a világ egyik legmagasabb egy főre jutó GDP országában, Katarban élek és dolgozok már több, mint 4 éve lánytestvéreimtől egy 6000 km-re. Mielőtt félreértés esne a nővéreim boldogak és ők úgy élnek, ahogy ők szeretnek és ez igaz rám is. Embere választja.

És hogy kerültem ide? Mi indított el az utamon? Mi a célom? Mit értem el és mik a további vágyaim?

Ez a beszámoló épp ezeket a kérdéseket hivatott megválaszolni, és megosztani életem meghatározó lépéseit.

 

Első fejezet

Szóval 19 évesen 30 ezer forinttal a bankkártyámon felültem a vonatra és elindultam Budapestre a Műszaki Egyetem építő karára, hogy elkezdjem a nagy betűs életet. Jajj, de nem szerettem mikor valaki ezt a közhelyet használta. Mindenesetre ezt sokszor hallottam akkoriban. Legyünk őszinték: a nagy betűs élet még messze volt és az egyetemmel nem csak a diplomát, az elismerést akartam megszerezni, de ki is akartam tolni éppenséggel a nagybetűs életet, ami nekem akkor azzal volt egyenlő, hogy minden nap felkelni, bemenni munkába, robotolni és ezt csinálni sok-sok időn keresztül.

20-as éveimet a tanulás mellett a teremlabdarúgás töltötte ki, ami tökéletes volt, mert este voltak az edzések és a meccsek, így részt tudtam venni még akkor is, ha az utolsó előadásról 5-re értem haza a koliba. Sok edzéssel és kitartással bekerültem az akkori legjobbnak számító NB1-es csapatba, ahol sikerült némi zsebpénzre szert tenni. Körülbelül annyira, mintha odatettem volna magam az egyetemen es elcsíptem volna egy kis ösztöndíjat. Ekkor még azt tartottam szem előtt, hogy a legszebb jegy a kettes. Nem a legjobb, de feltétlen a legszebb. Szerencsére még időben beláttam, hogy ha valamit csinálsz, akkor csináld rendesen, ami az élet minden részére igaz! Picit összeszedtem magam es több energiát fordítottam a tanulásra. Amúgy is már jöttek a szakmai tárgyak, amik jobban érdekeltek. Akkoriban a nyelvvizsgával nem foglalkoztam, mert már középiskolában a német középfokút megszereztem. Így a nyelvtudás sem motivált. A németet meg sajnos kezdtem elfelejteni. Persze mert örökmozgó voltam és mindig mindere kíváncsi, na meg szerencsére energiám is volt, megpályáztam egy kollégiumi munkát is. Mindig szerettem középpontban lenni és kivenni a részem a nagyobb összejövetelek szervezésében. A felező bálunkat is magamra vállaltam és büszkén álltam ki több száz évfolyamtársam elé a nyitóbeszédemmel.

A foci persze hanyatlásnak indult, de nem is bántam. Elérkeztem életemnek az új szerelméhez: az utazáshoz. Gyerekként jártam Németországban foci révén és az érettségi után egy jóbarátom családja elvitt magával Görögországba. Egy kezemen meg tudtam számolni hány országban jártam ekkoriban.

Szóval mikor már az egyetem felén túl voltam és szerencsére jó úton haladtam (nem halasztottam semmit és minden időben sikerült) törtent egy emlékezetes pillanat. Némi zsebpénzem már volt abból, hogy dolgoztam a kollégiumi gazdasági bizottság tagjaként és egyébként még csak kerestem a helyem az életben. Egyik hétköznap sétáltam a Móricz Zsigmond térről a Petőfi híd irányába és egyszer csak egy lámpa oszlopon megláttam egy hirdetést. Ez a plakát amerikai gyerektáborba invitált. Mindig is nagy hatással volt rám New York és a filmekből jól ismert Amerika. Ráadásul előző év nyarán az egyik barátom valahol Amerikában dolgozott és ő az a típusú srác volt, akire mindig mindenki felnézett. Szóval gondoltam letépek egy telefonszámot.

Nem így lett. Valami azt sugta ez az egész hirdetés nekem szólt. Nem volt bennem önzőség, hogy más ne találja meg, nem emiatt vittem haza az egész A4-es hirdetést és ragasztottam ki az ágyam mellé az íróasztalom oldalára. Több volt ez. Kollégiumban az ember előbb költi sörre es cigarettára a pénzét, mintsem repülőjegyre. Szerencsére én nem ez a fajta voltam, de azért meghozni egy ekkora döntést, kellett egy kis idő. A havi 30 ezer forint bevételem mellett kiadásként volt a kollégiumi díj és vagy a heti kajálás vagy a vonatjegy, hogy hazautazzak a szüleimhez es egy rohadt nehéz, kajával teletömött utazóval üljek ismét vonatra vasárnap este. Pénzt nem kértem sosem szüleimtől.

A kollégiumban megtanulsz túlélni, az tuti. Szóval szépen rakosgattam a pénzem és már kb. 120-150 ezer forintom lehetett, amikor ez a hirdetés megtalált az utcán. Persze közben néhány új ruhát is kellett venni. De tisztán emlékszem, hogy akkor a hirdetésben az állt, hogy a repülőjegyet magadnak kellett megvenni es emellett volt egy kisebb összegű regisztrációs díj és a nagykövetségen a vízum költsége. 2006-ban 110 000 FT volt a repjegy és a többi költség max 40 ezer volt, szóval ott voltam, hogy eldöntsem: a megtakarított pénzem amerikai útra költöm vagy másra.

Pár napot, talán egy hetet is aludtam a dologra majd egyszer csak azt mondtam magamnak: minek az élet, ha nem éled. Haha. Na jó, lehet ekkorát nem mondtam, de felbátorodtam és nyitottam az élet felé amolyan Holt költők társasága Carpe Diem szerűen. És amikor alázattal, odaadással es elhivatottsággal csinálsz valamit, de feltétlen tiszta szívvel, akkor kapsz is némi segítséget az élettől. Higgyétek el nem volt könnyű döntés több okból sem. Egy egész nyarat távol lenni a jól megszokott kényelmes életünktől, családtól, barátoktól, szerelemtől, végleg lemondani a fociról... Legalábbis akkor azt gondoltam, hogy végleg lemondok róla. Aztán szerencsére nem így alakult, de erről még később.

Egyébként én az akkori barátnőmet is rávettem, hogy vágjunk bele és menjünk az óceán túlpartjára. Szóval bátorságot vettem magamon és felhívtam a hirdetésen szerepelő számot. És mi volt az a segítség az élettől, hogy könyebben meghozzam a döntésem? A szervező srácok 2 emelettel lejjebb, a mi kollégiumunk tanulójában szervezték akkor még az egész táborozást. Ez nekem kapóra jött és megerősített a döntésben. Tudod, azok a bizonyos véletlenek, amit akár hívhatsz sorsnak is vagy ahogy akarsz. Lesétáltam és kezet ráztam pár sráccal, akikről akkor még nem is gondoltam volna, hogy elindítanak az utamon. Szimpatikusak voltak, fiatalok, de mégis teli tapasztalattal. Amúgy is érzed, mikor valakiben simán megbízhatsz. Veszíteni valóm nem volt. Igaz akkor még csak 17-en indultunk neki a nagy útnak, de nekem a baratnőm jelenléte egyfajta biztonságot jelentett. Értsd: könyebb volt meghozni a döntést, hogy tudtam volt velem valaki, aki közel áll hozzám.

Volt még egy akadály, de mint mindig mindent ezt is áthidaltam és jól jöttem ki belőle. Nem beszéltem angolul. Haha. Amerikába szerettem volna menni és nem beszéltem angolul. Mivel nem a gyerekekkel dolgoztam, hanem karbantartó és amolyan security munkára jelentkeztem ez nem volt nagyon meghatarozó és amúgy is pötyögtem a nyelvet es voltam annyira zsivány, hogy mindig tudtam mikor kell hallgatni és azt a pár mondatos tudást előadni.

Az is megmaradt emlékkent, hogy a konzul kérdezte mi édesapám foglalkozása és németül simán benyögtem, hogy nyugdíjas. Vagy értett németül vagy kiderítette a CIA-n keresztül, de végül megkaptam a vízumot. Szóval minden adott volt, hogy életem addigi legőrültebb nyara elé nézzek.

Gondolom elhiszitek, hogy ezután más nem is járt az eszemben, csak az USA feeling.

Eljött a nagy nap, az a nap, amit sosem fogok elfelejteni. Először ültem életemben repülőn. 22 évesen. És hova repültem először? NEW YORK CITY. Ez a tudat elég volt, hogy kit érdekeljen, hogy tizeniksz órát kellett repülni?

Minden fantasztikus volt. Még a jó öreg MALÉV is. Találkoztunk 2 másik sráccal, akik a mi táborunkba jöttek és még 2-vel, akik egy másikba. Mindenki nagyon be volt zsongva, ami érthető volt. A leszállásnál még a kedves, csinos utaskísérő hölgy azt is megengedte, hogy átüljek videózni az üres business class ablak mellett lévő székekbe. Ez azért szép emlék, mert épp pár nappal ezelőtt upgradeltek első osztályra és mindig jó tudni, hogy honnan jöttél és eszembe is jutott az a pár pillanat 10 évvel korábbról. Ezek a dolgok mindig motivációként hatnak rám. Magamnak bebizonyítom, hogy fogok én még elérni dolgokat es nem csak az ölembe hullanak. Nincs határ. Soha semmiben. Hiszem, hogy mindenkinek megvannak a képességei, hogy az életben boldog legyen. Az, hogy kinek mi a boldogság azt persze mindenkinek saját maga kell tudnia. Szerintem a legnehezebb az életben magadnak megfelelni és tudni, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal. De hát miért is éreztem volna azt, hogy nekem valami nem jöhet össze? Épp New Yorkban ültem a buszon a Grand Centralt elhagyva és már akkor vagy 100 képet készítettem. Minden BB volt. A nevem kezdőbetűi BB és úgy gondoltam, hogy ez sem véletlen, mert az USA-ban is minden BB. Big and beautiful, azaz hatalmas és csodaszép. Tényleg így volt.


Stay tuned, folytatás következik..

 


VISSZA A CÍMLAPRA