Couch Potato to a Beautiful French Fry

 

„Couch Potato” ez voltam én a Tábor előtt. Hazautaztam Kisvárdára, és jött a jólmegérdemelt film/sorozat session két napon keresztül. Nem volt ez rossz dolog, csak épp folyamatosan jöttek fel rám a plusz kilók, szociális életem pedig nem volt. Aztán 15’ nyarán, teljesen hirtelen felindulásból fogtam magam és regisztráltam a Camp Leaders oldalán. Csak így. Hogy talán kijutok, talán lesz annyi pénzem rá. A képek és a videók egy olyan világot mutattak, ami eddig ismeretlen volt számomra. Csodaszép emberek az ország minden pontjáról, életük nyara által nyújtott minden lehetőséget kihasználva mosolyogtak vissza rám a képernyőről. Felbátorítás vagy inspiráció helyett inkább kicsit elbizonytalanított, amit láttam: be tudnék illeszkedni egy ilyen világba? El tudnak majd fogadni olyannak, amilyen vagyok?

Ha az ember lánya egész életét a „duci lányként” éli le, egy ilyen hatalmas lépés előtt főleg előjön az összes bizonytalansága, kritika saját maga felé. Hiszen mi van akkor, ha bele se férek a tábori pólóba? Vagy lesz valami gólyatáboros beavatási szertartás, ahol majd jól beégek. Egy szó mint száz, bár rengeteg izgalom volt bennem, démonjaim csak a vállamon csücsültek még a kiutazás dátumának közeledtével is. Pakolás közben pl. folyamatosan azon agyaltam: csak a legelőnyösebb ruháimat vihetem magammal, hiszen egyetlen egy hurka sem lóghat ki! Rövidnadrágot csak munkához vittem, képes voltam a legnagyobb melegben is a mindent eltakaró (legalább is szerintem) fekete cicanadrágban lenni, a legelőnyösebb felsőmmel kombinálva. Tökéletesre kivasalt haj, minimális smink, aztán rock n’ roll.

Júniusi kánikulával jött el a nagy nap, nem volt mit tenni, muszáj voltam felülni az IC-re ami visszahozott Budapestre, hogy aztán másnap hajnalban az ígéret földje felé vegyem az irányt. Bármennyire elcsépelt, de amikor megláttam a Szabadság-szobrot a Newark-i reptér ablakából, tudtam, rendben lesz minden. Az első egyhét után pedig ez az érzés uralkodott bennem mindvégig.

Minden napban volt valami pozitív. Ha rossz idő is volt, zenét mindig hallgathattunk a mosodában, így egy rögtönzött lipsync battle valahogy a világ legviccesebb dolga lett. Lehet, hogy a levegő, vagy valami varázslat tette ezt, de én 2 hét után „amcsinak” éreztem magam.

A „Hey how are you?” és a „How can I help, what’s next?” olyan természetesen jött a számra mintha egész életemben ezt mondogattam volna. Igyekeztem minden extra programban részt venni, így sokszor olyan volt, mintha én is csak egy lennék a táborozók közül.  Így teltek a hetek, kényelmesen éreztem magam ebben a kis új világban. Az önbizalmam nőtt, hiszen picit az evésre is odafigyeltem (wow, pont Amerikában, tudom én se értem), s így lettem a nyár végére 18 kilóval könnyebb. Köszi salátabár, bébikukorica na és RANCH MÁRTÁS <3 Sport? 10 óra munka a mosodában! Folyamatos guggolás a mosógépeknél, a zsákok emelgetése mind hozzájárult ahhoz, Ewa, az egyik lengyel lány csak ennyit mondott ott augusztus elején: Hey Eszter, your butt looks so much more smaller! És tényleg. Viszlát Kim Kardashian fenék ☹

Az új hozzáállásom és talán az új külsőm is hozzáadtak ahhoz, hogy megkérjem tábori anyukámat, Caralyne-t, ugyan légy szíves hadd maradjak pár napot a tábor végén, de nem post-camp-re, hanem csak nyaralásom kezdetéig. Féltem kicsit, hiszen ez nem annyira átlagos kérés. A válasz azonban több volt, mint szívmelengető. Aktív részvételemnek köszönhetően természetesen maradhatok pár napot. Fizetni nem fognak tudni majd, de élvezzem ki a pár nap csendet, nyugit, és maradjak. Nem lett volna különösebb tennivaló, azonban már nyár eleje óta ott „sírt” vagy 1000 törölköző, én meg úgy voltam vele: gyere, újrahajtogaltak. Ez magával hozta még, hogy kimostam néhány(száz) gép ágyneműt meg azért takarítottam is, de csak módjával. Aztán ahogy hétfő este bementem az office-ba hogy elbúcsúzzak mindenkitől, Caralyne félrehúzott. Hogy ő látta milyen keményen dolgoztam egész nyáron, és a pár napban is, azért ő kifizetne nekem 4 napot… Emlékszel mit írtam az elején? Én a couch potato, s akkor jön ez a 8 hét és a munka hőse leszek. Sírva öleltem át a főnököt, hihetetlen érzés volt megtapasztalni a belém vetett bizalmat, amit akkor ott tőle kaptam.

Szóval mit adott nekem a senki akarom mondani Yankee földje?
Önbizalmat, munkamorált, a tiszteletet saját magam felé s a lehetőséget, hogy a munkatársaimat, főnökeimet is tiszteljem. Életre szóló barátságokat.

Egy nagyon vicces „beszólást” amit akkor kaptam, amikor a Rockefeller tetejére igyekeztünk fel. Az egyik jegykezelő srác odakiáltott egy váratlan pillanatban: „Damn girl, yo’ giraffe t-shirt is cool”

Ja és láttam Joffrey Baratheon-t (Trónok harca) a New York-i metrón.

Kell ennél több? Igen. Idén nyáron is visszamenni s ilyen és ehhez hasonló élményeket gyűjteni. Mert egyszer élünk, de akkor nagyon.

 



Vissza a címlapra